Ez az írás inspirálta a fentieket, érdemes elolvasni:
Kiss Gergely:
“Az apák legnagyobb tévedése
Férfikörön ülünk. Húszan vagyunk. Csend van.
Felteszem a kérdést: "Ki szeretné másképp nevelni a gyerekeit, mint ahogy őt nevelték?"
Szinte minden kéz felemelkedik.
Aztán jön a következő: "És ki az, aki már rájött, hogy hol csinálja ugyanazt, mint a szülei?"
Zavarodva néznek. Csak néhány kéz emelkedik.
Csend van. Gondolkodnak. Szinte látom a gondolataikat, ahogy sokakban felmerül a kérdés, majd azonnal el is utasítják: Nem, én biztosan nem. Én tényleg másképp csinálom.
"A hideg csend"
Zoltán meséli, 41 éves, két gyerek apja:
"Az apám kiabált. Mindig. Én megesküdtem: én más apa leszek, soha nem fogok kiabálni.
És nem is kiabálok.
De múlt héten a fiam nem akart lefeküdni. Mondtam neki háromszor. Nem hallgatott.
Nem kiabáltam. De úgy néztem rá. Hidegen. Csendben. Azt mondtam: Rendben. Csinálj, amit akarsz. És kimentem.
Amikor visszamentem, láttam a szemében ugyanazt, amit én éreztem gyerekként, amikor apám kiabált.
Félelem. Kiszolgáltatottság.
Apám kiabált, mert félt, hogy nem lesz elég jó apa.
Én hallgatok, mert félek, hogy nem leszek elég jó apa.
Más a módszer. De ugyanaz az érzés."
"Sosem vagy elég jó"
Tamás, 42 éves:
"Apám mindig kritizált. Bármit csináltam, mindig volt hozzá megjegyzése.
Én megesküdtem: soha nem leszek ilyen. Én mindenben támogatni fogom a gyerekeimet.
Múlt héten a fiam hazahozott egy négyest. Büszke volt rá.
És én mit mondtam? Ügyes vagy, fiam! De tudod, ha kicsit többet gyakoroltál volna, ötös is lehetett volna belőle.
Láttam, ahogy a mosolya leolvadt az arcáról.
Ugyanazt csináltam. Pontosan ugyanazt.
Pontosan ugyanazt a mondatot mondtam, amit apám mondott nekem.
Pedig esküdtem, hogy soha nem leszek ilyen. És mégis pont ezt csinálom."
"Az elrejtett pánik"
András, 38 éves:
"Az anyám folyton aggódott. Mindenért. Én biztos voltam benne, hogy nem leszek ilyen. Én szabadságot adok a gyerekeimnek.
A lányom kimegy játszani. Nem aggódom. Legalábbis kifelé.
De bent? Bent ott van a pánik.
Mi van, ha valami történik? Mi van, ha eltéved?
És amikor hazajön, nem mondom, hogy aggódtam. De látom a szemében, hogy érzi.
Érzi, hogy félek. Érzi a bizonytalanságot.
Az valójában csak félmegoldás, hogy nem kiabálok rá. A teljes az lenne, ha én magam nem szorongnék a félelemtől. De még nem gyógyultam meg. Csak elfojtottam."
A láthatatlan minta
Az apád kiabált veled? Te nem kiabálsz.
Az anyád mindenbe beleszólt? Te semmibe sem szólsz bele.
A szüleid szigorúak voltak? Te engedékeny vagy.
De tudod, mi a probléma?
Ugyanaz az érzés van mögötte.
A félelem. A kontroll. A bizonytalanság.
Vagy még rosszabb: pontosan ugyanazt csinálod, csak nem vetted észre.
Mert amit nem látsz, azt nem tudod letenni.
És amit nem teszel le, azt továbbadod.
Miért csináljuk ugyanazt?
A minták nem fejben vannak. Nem tudatosan tároljuk őket, hanem mélyen, a testünkben, az idegrendszerünkben, az automatikus reakcióinkban.
Amikor stresszelsz, nem állsz meg gondolkodni: "Most mit csinálok?"
Hanem kijön belőled az, ami beleégett az elmédbe. Amit tanultál. Amit ezerszer átéltél.
Az apád hanglejtése.
Az anyád sértődése.
Az apád kritikája.
Ezek mind benned vannak. És továbbadod őket.
Még akkor is, ha biztos voltál benne, hogy soha nem fogod.
A generációs minták:
Honnan jönnek ezek?
A dédszüleidtől. A nagyszüleidtől. A szüleidtől.
Akik háborút éltek át. Akik diktatúrában nőttek fel. Akik nem tanulhattak meg érezni, mert akkor nem maradtak volna életben.
Ők megtanították a szüleidet: ne sírj, ne érezz, bírd ki.
A szüleid megtanították neked: egy férfi erős, sosem vagy elég jó.
És te most tovább adod a gyerekeidnek.
Nem azért, mert rossz vagy, hanem mert ezt tanultad.
De van egy jó hírem: nem muszáj.
Megállíthatod a láncot
De ehhez látni kell.
István:
"Önismereti táborban kaptam a kérdést: Mit tanultál a családodban az érzelmekről?
Azt mondtam: Semmit. Normális volt minden.
De aztán elkezdtek kérdezni. És elkezdtem látni.
Apám sosem sírt. Sosem mutatta, hogy fáj neki valami.
És akkor rájöttem: én sem sírok. Én sem mutatom.
És a fiam? Ő sem mutatja. Mert ezt látja tőlem.
Amikor megláttam, tudtam: ezt le kell tennem.
Hazamentem. A fiam elesett, sírt, majd odaszaladt hozzám.
És ahelyett, hogy azt mondtam volna: Ne sírj, azt mondtam: “Gyere ide. Mesélj. Mit érzel?”
Megöleltem, és hagytam sírni. Mert megláttam, hogy amit apám tanított nekem, az nem erő volt, hanem félelem."
Mit tehetsz?
1. Ismerd fel a mintát:
Figyeld meg magad. Amikor reagálsz a gyerekedre, kérdezd meg:
- Ezt a reakciót én választottam?
- Ez rólam szól, vagy róla?
- Milyen érzés van mögötte? Félelem? Kontroll?
- Hallottam ezt gyerekként?
2. Ne ítélkezz:
A szüleid a legjobb tudásuk szerint neveltek.
Te is ezt teszed.
A különbség: most már tudatosan választhatsz.
3. Dolgozz magadon:
Önismeret. Közösség. Terápia.
Bármi, ahol meglátod magad.
Mert amit látsz, azt le tudod tenni.
És amit leteszel, azt nem adod tovább.
November 7-9.: Önismereti tábor
Nórival tartunk egy önismereti tábort. Ketten. Férfiaknak és nőknek.
Három nap. Ahol megállsz. Ahol befelé nézel. Ahol meglátsz dolgokat, amiket eddig nem láttál.
Ahol megtanulod:
- Milyen mintákat hordozol
- Honnan jönnek ezek
- Hogyan rakhatod le őket
- Mit taníthatsz helyette a gyerekeidnek
Ha érdekelnek a részletek, írj üzenetet.
A gyerekeid nem azt követik, amit mondasz, hanem azt, amit érzel, azt, amit csinálsz.
Ha te nem gyógyulsz meg, ők sem fognak.
De ha te megállsz, és lerakod a mintákat, akkor ők mást látnak. Mást tanulnak. Másképp élnek.
Nem leszel tökéletes csettintésre.
De látni fogod magad. És amikor látod, választhatsz.
Választhatod, hogy tovább adod, amit kaptál.
Vagy választhatod, hogy lerakod, és inkább mást adsz tovább.
Szabadságot. Jelenlétet. Szeretetet.
Mert a változás ott kezdődik, hogy meglátsz valamit, amit eddig nem láttál.
És amikor meglátod, már nem tudsz úgy tovább élni, mint eddig.
Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi”
